Szepes Erika: Tarnai László, ahogyan bennem él
Tarnai László, ahogyan bennem él
Tarnai Lászlót nem ismertem személyesen. A 2000-es évek elején valamelyik folyóiratban bukkantam rá egy versére, amitől remegni kezdett a papírt tartó kezem. – De hiszen ez egy olyan költő, aki azt írja, amit hallani szeretnék! Azt mondja, amit én is mondanék, ha költő volnék! Ez a költő a legjobb barátaim egyikévé vált ezzel a verssel!
Kértem, továbbra is ismeretlenül, hogy küldjön nekem verset az Ezredvég-be. Elegánsan megköszönte a felkérést, és pár nap múlva ott volt a levelesládámban egy boríték, három új Tarnai verssel. Első olvasásra is azonnal megéreztem téveszthetetlen hangját: lassú tempójú, elgondolkodó, elbeszélő versek voltak, halk szavúak, mégis lázadók-lázítók. Verseinek hősei – antihősök –, általában szegény, idős emberek, de nem az idős kor bölcs derűjével sétáltak, vagy ültek a padon a Tarnai-versekben, hanem a világból kivetetten, komoran néztek maguk elé, magányosak és éhesek voltak. Ők voltak Tarnai népe, hozzájuk, közéjük tartozott. Nem lázadt e látványok miatt, csak leírta őket – ezzel lázított.
Bene Zoltán: Nyugalomba tért
Nyugalomba tért
Tarnai Laci fiatalon jelentkezett versekkel. Hogy aztán még mindig fiatalon el is hallgattassa, magába fullassza a költőt. Évtizedekig a napilapos újságírás megerőltető, nem ritkán léleknyomorító, kifejezetten prózai világában élt; Kecskeméten, Szegeden szerkesztette, írta a zsurnált, napjait fölfalták a redakciók. Mégis keserű szájízzel hagyta abba az újdondászságot, mert ideje van annak is, s ez az idő elérkezett. Tarnai Laci, az újságíró akkortájt szűnt meg újságot írni, amikortájt megszűnt Magyarországon az újságírás.Az a valódi, literátus fajta, amit még élvezettel lehetett olvasni, nem pusztán – ahogyan a mai sajtótermékeket, a modern sajtómunkások szakmányban gyártott portékáit forgatja az ember –, nem pusztán mint kétes értékű információforrást, felejthető képaláírást. Lacit megviselte, hogy el kellett hagynia választott pályáját. Komorságra való hajlama kiteljesedett.
Tráser László: Emlék-töredékek Tarnai Lászlóról
Emlék-töredékek Tarnai Lászlóról
Először Halász Mici ment el, azután néhány hete Nikolényi Pista, most pedig Tarnai Laci következett a sorban. Lassan összeáll már egy égi szerkesztőség: a felsoroltakkal és Hernádiné Katika titkárnő-gépírónő és örökös szerkesztőségi úrhölggyel, akit ugyan életében nem szólított így „sönki”. Lajos urat, a gépkocsivezetőt se feledjem! Igaz, ők csak néhányan az általam ismertek közül a hajdani-hajdani Reggeli (azaz lila) Délvilág újságíró csapatából, a DM és a Csongrád Megyei Hírlap médiamunkásaiból... De elment rég közülük Czakó János festő/újságíró, Petri Csathó Feri, a költő, akik ugyancsak ezeknél a lapoknál dolgoztak. De nem is kutakodok tovább a hajdaniak után az emlékezetemben, mert a teljes névsor összeállítása számomra olyan lenne, mint puszta kézzel halat fogni élő vízben...