Szepes Erika: Tarnai László, ahogyan bennem él
Tarnai László, ahogyan bennem él
Tarnai Lászlót nem ismertem személyesen. A 2000-es évek elején valamelyik folyóiratban bukkantam rá egy versére, amitől remegni kezdett a papírt tartó kezem. – De hiszen ez egy olyan költő, aki azt írja, amit hallani szeretnék! Azt mondja, amit én is mondanék, ha költő volnék! Ez a költő a legjobb barátaim egyikévé vált ezzel a verssel!
Kértem, továbbra is ismeretlenül, hogy küldjön nekem verset az Ezredvég-be. Elegánsan megköszönte a felkérést, és pár nap múlva ott volt a levelesládámban egy boríték, három új Tarnai verssel. Első olvasásra is azonnal megéreztem téveszthetetlen hangját: lassú tempójú, elgondolkodó, elbeszélő versek voltak, halk szavúak, mégis lázadók-lázítók. Verseinek hősei – antihősök –, általában szegény, idős emberek, de nem az idős kor bölcs derűjével sétáltak, vagy ültek a padon a Tarnai-versekben, hanem a világból kivetetten, komoran néztek maguk elé, magányosak és éhesek voltak. Ők voltak Tarnai népe, hozzájuk, közéjük tartozott. Nem lázadt e látványok miatt, csak leírta őket – ezzel lázított.
Lassan hömpölygő verseiről, a borús bölcsességről mindig a kései Arany jut eszembe, aki letörölte magáról a sarat – nem engedte magát bemocskolni –, tisztán, lassan lépdelt az Őszikék ritmusaira, soraira, az örök vadászmezők felé. Tarnai is így ballagott az imádott Tisza-parton; a nagyvilág mocskai feletti kesergései közben nem mulasztotta el, hogy elgyönyörködjék egy virágban, egy madárfüttyben. Amint versei komor hömpölygései közben is fel-felcsillantott valami apró szépséget.
Sajátos hang, sajátos világnézet – azt mondanám: nagyrealizmus, ha ez ilyen egyszerűen elintézhető volna, ha nem volnának érezhetők minden mondatban, minden sorban a modern világlátás jelzései, ha nem volnának olyannyira modernek a képei. Modern realizmus? Igen, így már jó. Úgy egyéni, hogy közösségi: ahogyan a bölcs ember forgatja elméjében közössége sorsát.
Szegényebb lett az Ezredvég versrovata, szegényebb lett Szeged, és még inkább magukra maradtak a világ perifériájára kiszorított kisemberek. Mély érzésű testvérük távozott, sok-sok hiányt hagyva maga után. Én innen, távolból, jó barátot és nagyszerű költőt veszítettem el.
Szepes Erika