Bene Zoltán: Nyugalomba tért
Nyugalomba tért
Tarnai Laci fiatalon jelentkezett versekkel. Hogy aztán még mindig fiatalon el is hallgattassa, magába fullassza a költőt. Évtizedekig a napilapos újságírás megerőltető, nem ritkán léleknyomorító, kifejezetten prózai világában élt; Kecskeméten, Szegeden szerkesztette, írta a zsurnált, napjait fölfalták a redakciók. Mégis keserű szájízzel hagyta abba az újdondászságot, mert ideje van annak is, s ez az idő elérkezett. Tarnai Laci, az újságíró akkortájt szűnt meg újságot írni, amikortájt megszűnt Magyarországon az újságírás.Az a valódi, literátus fajta, amit még élvezettel lehetett olvasni, nem pusztán – ahogyan a mai sajtótermékeket, a modern sajtómunkások szakmányban gyártott portékáit forgatja az ember –, nem pusztán mint kétes értékű információforrást, felejthető képaláírást. Lacit megviselte, hogy el kellett hagynia választott pályáját. Komorságra való hajlama kiteljesedett. Pedig származott ebből a kényszerű változásból érték is, öröm is, nem is kevés, nem is akármilyen: az újságíró elvonult a színről, s megerősödve lépett helyébe a költő. Úgy hiszem, ennek is ideje volt, nagyon is ideje. Az eladdig folyvást megtorpanó, mindig újrakezdő, szaggatott pályájú poéta az ezredforduló körüli évektől kezdve mind sűrűbben hallatta sajátos, fölkavaró, megrendítő hangját. Sallangtalan, őszinte sorai gyakorta keserűséggel telítettek, ám amikor a családjáról, pályatársairól, vagy példaképeiről szól, átmelegszik, néha egyenesen földerül. De akármilyen hangulatot hordoz is, mindig egyéni és összetéveszthetetlen ez a hang, ez a kiküzdött, megszenvedett poétika, ez az olykor (sokszor) szakadozott, máskor fölszabaduló, áradó versbeszéd. És ne feledjük hozzátenni azt sem: Tarnai költői nyelvének, eszközeinek, atmoszférájának zamata mindenkor szegedi íz, mert Szeged beléízesült és ő Szegedbe olvadt, s ahogyan Tarnai László Szeged híján más lett volna és más lenne, úgy ez a Város sem volna az, ami Tarnai Laci nélkül, mert otthon voltak ők egymásban, s immár maradnak is így, összefonódva. Ez volt, s most is ez a járható út, nem más. Ahogyan Laci írta:
Az útelágazások keresztjeinél
mindig megállok, s hallgatom
Krisztus lélekhez, tudathoz
szóló igéjét,
amely örök érvényű,
akár megszívlelni való tanácsa,
hogy veszélyes
a jobbra-balra kanyarodás.
Könnyű az országos vihar
csapdájába esni,
hiszen iszonyúan sárosak a dűlők,
s talán lehetetlen kijutni belőlük.
Biztonságérzetet ad
a járható út,
amely hazavezet
a nyugalomba.
(Tarnai László: Járható út, részlet)
Bene Zoltán